Az első részt ITT olvashatod el.

Folytatás.

Hogyan tovább?

A szülésznő javasolta, hogy menjünk el sétálni egy-két órát. Furcsán nézhettem rá, mivel megkérdezte, hogy minden rendben van-e? Erre gyorsan visszatértem a jelenbe, és felvilágosítottam, hogy a kialakulóban lévő lágyéki gerincsérvem igen gyorsan tiltakozni fog ez ellen. A másik opció az volt, hogy felveszik a kismamát az osztályra, mert a vajúdás ezzel a tempóval akár két napig is tarthat. Leszóltam tehát a gerincemnek, hogy most ki kell tartani, ugyanis a kis trónörökös-nő érkezése a tét, lesz szíves összeszedni magát. Mire egy apró roppanás képében jött egy bizonytalan, sejtelmes és beletörődő, már-már sóhajtással felérő, mégis határozott igennek tűnő érzet-válasz: - Hát jó! Úgyhogy elindultunk sétálni.

A séta másfél órásra sikeredett, kisebb pihenőkkel. Egész jól bírtam, meglehet a végére már le kellett ülnöm egy padra. Életem azonban kitartó volt. Újra elkezdtük mérni a köridőket, de nem nagyon látszott változás. Sőt! Volt, hogy ritkultak a fájások. Aztán megint gyakrabban érkeztek. Mi legyen, mi legyen?

Visszamentünk a szülőszobára, újra ctg. Azonban az újabb vizsgálat sem hozott jobb vagy előre mutatóbb eredményeket. Ezért úgy döntöttünk, hogy kis családom mégiscsak az osztály lakója lesz. Mivel pedig nem tudni, hogy ez az állapot mennyi időt vesz majd igénybe, hogy ne nyomorodjak meg a váróban a padon, én meg hazamegyek.

Fájó szívvel hagytam ott a kilátástalanságtól egyre bizonytalanabb- és a leendő hiányomtól egyre inkább elkámpicsorodó kis feleségem. A hat ágyas szoba második ágyát kapta meg este fél tizenegy körül. Öt idegen szempár követte minden egyes mozdulatát. Öt idegen, az épp alvó, elalvó vagy felsíró csecsemőjét nyugtatgató, netán műtéti sebét fájlaló nőtársa figyelte őt, ki-ki vérmérséklete szerint elnézően vagy gyanakvóan. Letette a csomagjait, majd kijött, a nyakamba borult és elsírta magát:

- Kicsi, haza akarok menni veled!

- Tudom Édesem, de nektek most biztonságosabb itt. Te is tudod. De ha akarod, mégis itt maradok a padon!

- Nem, dehogyis. Menj haza. Amint van valami, hívlak!

- Mindenképp hívj! Akkor is, ha csak úgy érzed, hogy van valami. Azonnal hívok egy autót és jövök!

Ebben maradtunk. Ő bement a szobába. Én pedig elindultam haza. Annyi minden történt, sőt, tudtam, hogy annyi minden fog történni, hogy nem volt kedvem taxizni. Jobban esett sétálni és tömegközlekedéssel hazaindulni. Közben tájékoztattam a leendő nagyszülőket is az eseményekről. Mindenki megnyugodott (nyilván nem!), és lefeküdtek aludni (szintén nem!). De erről majd később.

Egyedül otthon

Hazaértem, és kicsit tétlennek éreztem magam. Így elkezdtem a nagy rohanás nyomait összepakolni, egyáltalán: nagy zavaromban valami kincstári rendet teremteni. Közben persze mindenütt járt az agyam. Próbáltam felfogni, hogy jó eséllyel mire a Drágám újra itthon lesz, már nem ketten leszünk. Próbáltam felfogni, hogy apa leszek. Próbáltam megtalálni a fennkölt érzést ebben a „családdá válunk” dologban. De nem igazán ment. Fáradt voltam, főleg pszichésen. Nem mellesleg nagyon hiányzott a feleségem.

Tudniillik mi az a furcsa pár vagyunk, akik a szó legszorosabb és legfennköltebb módján szeretjük egymást. Nem akarom piedesztálra emelni a kapcsolatunkat! Vannak vitáink, nézeteltéréseink. Nagy ritkán veszekszünk is. Nem könnyű a csiszolódás. DE, és ez egy nagy de, mindig mindent megoldunk. Türelemmel, a szeretet nyelvén igyekezve szólni a másikhoz. Két hónap alatt eljegyeztük egymást. Néhány hónapon belül összeköltöztünk. Két évvel később összeházasodtunk. Most pedig kisbabánk lesz. És nagyon jó hatással voltunk és vagyunk is egymásra. Az az igazi „egy meg egy jóval több, mint kettő” eset a miénk. És nem csak azért, mert gyarapodik a fészekalj.

Szóval hiányzott. Mert még ha épp mosolyszünettel feküdtünk is le valamikor, akkor is azért egymáshoz kellett érnünk. Alap esetben pedig kéz a kézben szoktunk elaludni –legalábbis addig úgy fekszünk, míg valamelyikünk el nem zsibbad. A kapcsolatunk elején pedig, amikor még nem éltünk együtt, volt, hogy videó telefonálás közben aludtunk el, hogy addig is lássuk egymást, hogy együtt legyünk. Tényleg olyan „igazis, nagy ő-s” érzet a kapcsolatunk.

De hát az idő haladt, közben én is fáradni kezdtem, így kicsivel fél egy után egy gyors „Hogy vagy? Mi újság?” - hívást követően elköszöntünk egymástól telefonon még egyszer, és lefeküdtem.

Itt az idő!

Elég jól kialudtam magam, már ha az számít, hogy egy órányi alvás után, fél kettő körül telefoncsörgés ébresztett. Az én kismamám volt. Hívott, mert már annyira fáj neki, hogy nyög, és kijött a folyosóra egy ideje, hogy ne ébressze fel a többieket. –De –kérdezte-, szerinted ugye nem baj, ha most már felmegyek a szülőszobára újra? Mondanom sem kell, hirtelen kivert megint a víz. Már a kérdés feltevése is ezer kérdést vetett fel, de nem volt időm ezen agyalni, gyorsan meg kellett nyugtatnom bátortalan asszonyom. Mondtam neki, hogy persze, menjen fel, és ha rátették a ctg-re, hívjon vissza. Nem akarta letenni a telefont.

Így hát tartva a vonalat, megvártam, amíg felballagott egy emeletnyit. Csengetett, várt, majd még egyszer csengetett. Semmi. Mondtam neki, hogy várjon egy picit, tegyük le és felhívom a szülőszobát. Így is lett. A szülőszobán a nővérek azonnal felvették a telefont, és meglepődtek, mert elmondásuk szerint nem hallották a csengetést, de azonnal kimennek és megkeresik a feleségem. Megköszöntem, mire pedig visszahívtam, ő már a ctg vizsgálat eredményét várta. Javasolta, hogy várjuk meg a végét, de annyira megesett rajta a szívem, hogy ellentmondást nem tűrően annyit mondtam csak:

- Ha tényleg a váróban a padon kell is aludnom, akkor is bemegyek hozzád, és

nem jövök haza addig, amíg meg nem születik a kisbabánk.

Ott a helyem veled.

El sem kellett volna jönnöm talán?! Talán nem - azóta sem vagyok benne biztos. Viszont legalább az újabb taxival szerencsém volt. A hívástól számított húsz perc múlva már fent voltam a szülőszobán. (És hogy mi volt a titok? A sofőrnek három hónap múlva fog kisfia születni. Ezúton is köszönöm az együtt érző gázpedál taposást!)

Felérve a nővérek mondták, hogy az egyes szülőszoba lesz a mienk, már várnak bent. Gyorsan lepakoltam a cuccaim, felvettem egy lábzsákot. A tágas szobába lépve az első, amit megláttam, a szülőágyra hálóingben támaszkodó, a csípőjét enyhe nyöszörgés közben jobba-balra ringató kedvesem volt (női hősiesség!). Kicsit magával ragadott rögtön valami kellemetlen, tehetetlenség érzés. Láttam már élőben emberi szülést és születést. Fiziológiás úton levezetettet és császármetszést is. S bár mindkettőnek megvolt a maga varázsa - vagy csak a több, mint tíz év távolság burkolta jótékony homályba az akkori, ezek szerint már elfeledett negatív érzéseket?-, valahogy letaglózott az a vibrálás és feszültség, ami hirtelen rám tört. Talán tényleg a tehetetlenség a jó szó.

Ugyanis, bárhogy törtem is a fejem, bármilyen jó érvek és ötletek jutottak is az eszembe, bármilyen világmegváltó bölcsességeket tudtam volna mondani, hamar beláttam, hogy az egyetlen és valós segítség csak az lehetne, ha átvehetnék a fájdalmából. Magyarán: nem igazán fogok tudni segíteni. Én pedig, mint a legtöbb férfi, problémamegoldó vagyok. Adódik egy probléma? Oldjuk meg! Felmerül egy kérdés? Válaszoljuk meg! Meg kell csinálni valamit? Csináljuk meg! Át kell vállalni egy kis fájdalmat? Vállaljuk át! Jah, hogy ez nem fog menni? A francba!

A szoba egyébként tényleg tágas volt. És fényes. Az ajtótól balra volt az orvosi szekrény, illetve minden olyan eszköz, ami a kis jövevények első e világi perceihez kellenek: fecskendők, steril doboz, mérleg, és még ki tudja mi minden más. Egy lépéssel távolabb a sarokban kis asztal és szék –gondolom egyrészt a várakozás óráinak kényelmesebbé tételéért, másrészt meg az ájuldozó kispapák parkoló pályára tételéért. Szemben a teljes falon plafonig ablakok, előtte szalagfüggöny. A jobb oldalon volt az ablakhoz közel a szülőágy, mellette sarokkád labdákkal és további, gondolom a vajúdás kínjának enyhítésére szolgáló eszközök. A bejárati ajtótól jobbra volt egy másik ajtó – félig leszakadt fogassal-, ami egy mellékhelyiségbe nyílt. Itt volt egy zuhanyzó is, benne egy székkel. Tekintve a hajnali órát, fény egyelőre csak a mennyezeti halogénekből jött, azokból viszont számolatlanul.

Mire felmértem a helyzetet, épp bejött a szülésznő, és megmutatta, hogy ha a kismamának ez a félig álló, félig előre dőlő póz kényelmes, mit tudok tenni. Annyit, hogy a derekánál, a felső farok csigolyák magasságától kiindulva a csípője vonala felé és egyben kicsit kifelé irányuló mozdulatokkal nyomkodom, masszírozom az izmokat, ezzel elősegítve a nyújtásukat. Neki is álltam nagy elánnal, és valóban: jól esett neki.

Aztán elmúlt a görcs, és végre tudott köszönni. Ekkor váltottunk pár szót, hogy mi is volt lent az osztályon, hogy mit mondtak az újabb ctg után, és, hogy a szülésznők szerint egyáltalán mi várható. A változás amúgy csupán annyi volt, hogy a fájások erősödtek, kicsit rendszeresebbé váltak, de a tágulás még mindig csak jó egy ujjnyi volt. Így hát, felmérve az eddigi időarányos változásokat, kiszámoltam, hogy ezzel a tempóval akár még délben is itt lehetünk.

Ekkor jött egy újabb görcs, egy újabb fájás. Előre dőlt, majd fenékkel neki a szülőágynak. Gyorsan lejjebb engedtem a fekvőfelületet, hogy rendesen le tudjon ülni. Ezzel ugyan a fájáson nem csökkentettem, de legalább stabilabb pózban tudta végiggörnyedni ezt a szűk egy percet. Egy valami biztos volt: ennek most már nem, hogy fele sem tréfa, de itt az egyébként magas fájdalomküszöbbel bíró jobbik felem igencsak meg fog szenvedni. A kérdés csak az, hogy meddig fog tartani?

Ekkor ötlött fel, hogy mi lenne, ha a már kipróbált módszert, a meleg vizes fürdést újra bevetnénk? A nővér is mondta, hogy azt nagyon ajánlja. Neki is láttunk, azaz bevettük magunkat a kis oldalajtó mögött található zuhanyzóba. Pár percig várni kellett, amíg felmelegedett a víz, de aztán jött szépen. A kis helyiséget hamar vastag pára töltötte be. Szerelmem leült a székre, és engedte magára a meleg vizet.

Ennek a praktikának a jótékony hatása két elven alapszik. Az egyik, hogy vérbőséget okoz, ezáltal elősegíti egy adott terület, azaz szerv vérellátását, ami pedig fokozza annak az éppen szükség szerinti működését. Ezen túl segít a relaxálásban is, ami két összehúzódás között, a lehetőségekhez mérten jó erőnlét fenntartásához esszenciális. Más szóval, segíti a tágulást, segít kialakítani a határozott toló fájásokat és pihenni is segít –már amennyire pihenésnek lehet nevezni, hogy teljesen kiszolgáltatottan, kvázi pőrén szenvedsz jószerivel csupa idegen ember tekintetének kereszttüzében. De lényegében most is segített a meleg víz: a fájások tovább erősödtek és még hosszabbak lettek.

Ekkor már körülbelül egy órája voltam bent én is a szülőszobán. A szülésznő épp bejött a vizezést követően, megnézte az előrelépést. Volt változás. Kétujjnyi. Ezt mondjuk az időközben lassan meginduló váladékok és a méhszáj tágulását és elvékonyodását kísérő hajszálerek megrepedése miatt meginduló vér is jelezte (női hősiesség!). Asszonyom a fáradtságtól, a fájdalomtól és a meleg vizet követően hűvösnek ható szobában fázni kezdett. Sikerült bekapcsoltatnom a légkondicionálót is, így számára hamarosan kellemes meleg lett, míg én a gőztől és a felajzott lelkiállapottól erősen izzadni kezdtem. Szerencsére, mivel időnként ablakot kellett nyitni, megszüntetendő az oxigén hiányát, az októberi hajnal hűs levegőjében volt alkalmam visszahűlni.

De újra ott álltunk a nagy kérdés előtt: most akkor hogyan tovább, és meddig fog ez tartani? A szülésznő csak annyit tudott mondani, hogy halad ez, csak lassan. Esetleg, a változatosság kedvéért, vannak a sarokkád mellett nagy labdák, amire jól eshet ráülni, mert kicsit segít szétnyomni a csípőt, a kismamák szokták szeretni. Hát kipróbáltuk. Mármint a királyi többesben én csak annyiban voltam benne, hogy fogtam a feleségem kezét, és amikor jött egy-egy erősebb fájás, tűrtem, hogy szorítsa. Nem volt rossz érzés neki, sőt, valamivel jobb volt, mint az ágyon ücsörögni, de ezek a fájások sokszor már lassan ördögtől valónak tűntek. Úgyhogy visszament a már jól bevált technikához: meleg vizes zuhany. Természetesen megint működött a dolog. Ugyanakkor, és itt megint változott valami a fájásokban: ezek a fájások már nagyon komolynak tűntek.

Közel egy percig fennakadt hanggal, összegörnyedve ülni nem lehet sokáig, plusz a lassan egy napja tartó alvatlanság is kezdte megtenni a hatását. Az én Életem sem bírta tovább, és engedve a fájdalomnak, fáradtságnak, és talán az ösztönöknek is, megadta magát, és nem tartott vissza most már semmit.

Az egyre sűrűsödő fájdalom felőrölte a tartását, az egóját, talán kicsit az önbecsülését is. De a büszkeségét mindenképp.

Így hát egyre hangosabban adott hangot a fájdalmának. Mely először nem csak meglepett, hiszen nem hallottam még soha ennyire szenvedni őt, de rohadtul meg is zavart. Körülbelül egy óra hossza alatt másodszor éreztem magam teljesen tehetetlennek. Így hát csak álltam vagy guggoltam mellette, ha pedig épp felfeküdt tehetetlen kínjában az ágyra, mellé ültem az ágy szélére. És vártam türelmesen. És szorítottam neki és vele. Merthogy, a fájások egyre durvábbak lettek. Az alapból XS-S-es méretű, törékeny feleségem pedig egyre hangosabban szenvedett. Hol kiabálva, hol csak pihegve és nyögdécselve.

Így telt el újabb majdnem egy óra.

Folytatása következik: a 3. részt ITT olvashatod.

Ha nem akarsz lemaradni a többi posztunkról, kövess minket bátran a Facebook oldalunkon!

Vagy iratkozz fel hírlevelünkre ITT, amiért most ajándékot is kapsz!

Forrás: babychameleon.hu