Az első részt ITT, a második részt pedig ITT olvashatod el.
Folytatás, befejező rész.
A kín
Ha bárki szenvedett már nagyon, akár görcsöktől, akár hasogató tompa vagy éles szúró fájdalomtól, de különösen annak, aki hozott már világra gyermeket, annak lehet csak fogalma arról, hogy milyen érzés mindez. De nem, mégsem. Csak annak lehet, aki adott már életet fájdalom csillapítás nélkül, természetes úton a gyermekének. Különösen alattomos ez a görcsölés. Izom összehúzódással jár, amihez energia kell. S bár a görcs kiold egy idő után, az öntudatlan kontrakció során energia fogy, amit a kiáltások, a fájdalom hangjai és az erőlködés csak tovább emésztenek. Így nagyon hamar kimerül a kismama. Mindehhez hozzájárult a kialvatlanság is. S végül, de nem utolsó sorban az a pszichés nyomás, amit egyrészt erősít a hamarosan újra bekövetkező fájdalomtól való jogos félelme, valamint maga az a tudat, hogy hamarosan ki fog préselődni belőle, a szülőcsatornáján át egy élet, egy kis ember, a kislányunk. Mi több! Már magában ez az utolsó gondolat is felfoghatatlan és elképzelhetetlen addig, amíg meg nem történik.
Ebben az egy órahosszában már egy igazi filmbe illő jelenet is megtörtént. Féloldalt fekve, felhúzott lábbal feküdt az ágyon a bal oldalára dőlve. Pihegett a kimerültségtől, lúdbőrözött és csak markolta az ágy korlátját. Kvázi pihent. Majd egyszer csak az érkező fájdalom előszelétől elfintorodott az orra, majd eltorzultak a vonásai. Ekkor, jó férjhez és lelkes kispapához híven elkezdtem jó erősen masszírozni hátul a derekát, a csípőjét, a medence őrült módon nyúló izmait. Ám ezúttal, a fájdalom csúcspontján
artikulátlan kiabálás közepette lettem elküldve a francba,
hogy üljek már le, mert rohadtul fáj neki minden. Majd ugyanazzal a lendülettel - a megsemmisülésből még fel sem ocsúdtam-, már sikítva hívott vissza, hogy azonnal menjek vissza, mert a derekánál a kezem érintése az egyetlen, amit el tud viselni, és hogy legyek ott vele. Majd –a lecsengő fájdalom hullám végén- még ezt hozzátette: - És nagyon szeretlek és köszönöm, hogy itt vagy. (Női hősiesség!) Megcsókoltam, majd elmentem hozni neki egy korty innivalót –és egyúttal letöröltem az arcomról a tehetetlenség, a meghatódottság és a csodálat aggodalommal sózott könnycseppjeit.
Baby Chameleon itt már 2 hónapos - fotó Baby Chameleon
Az utolsó egy óra
Ám nem igen tudtam elmélyedni ebben az érzésben, mert amíg azon kezdtem morfondírozni, hogy – Na, most akkor megint, mi jöhet még?, belépett a szülésznő és ctg-re tette a vajúdót. A gépből kiömlő papíron is nagyon határozottan látszott, hogy az elmúlt egy óra sorsfordító volt. A kínzó fájások átalakultak toló fájásokká, az asztalon egyre több vér kezdett összegyűlni, valamint örömmel konstatálta azt is, hogy három ujjnyi lett a tágulás. Itt egy órán belül baba lesz.
Ekkor, három óra ötvenhatkor gyorsan küldtem egy sms-t a nagyszülőknek, hogy lássák a törődést: 3 ujjnyi. Csak ennyit. Másra akkor sem lett volna időm, ha akartam volna mást is csinálni, mert az eddigi fájások és kiabálások már-már mániákus „Nem bírom! Nem bírom!”-okká változtak. Azonnal kértük az epidurális érzéstelenítést –azóta sem értem, hogy miért csak ekkor merült ez fel?!-, amely igényünket a nővér le is adta az ügyeletes orvosnak. Csakhogy, mint kiderült hosszú percnyi várakozások után: ezzel már elkéstünk. Ugyanis a fájdalom, a kiabálások és a kimerültség szó szerint remegésbe és reszketésbe hajszolta a vézna kis testet. Így az injekció beadása nem volt lehetséges, tekintve, hogy nem volt biztonságosan végrehajtható. Újabb sokk: az eddigi fájdalom nem fog csökkenni, sőt, fokozódni fog. Nagyon nem volt irigylésre méltó a feleségem helyzete.
A viszonylag hirtelen előrehaladott folyamat csak egyre gyorsabb lett, hamar elérte a négy-, majd az ötujjnyi tágulást. Ekkor tulajdonképpen már csak papírvékony a méhszáj, sőt, úgymond eltűnik. Illetve, ha eddig nem történt meg, elfolyik a magzatvíz is. Így volt ez esetünkben is. Innen már abszolút nem volt visszaút. Nyomás, légzés, ordítás, sikítás, biztató és segítő szavak elegye kevergett a szobában. Legyöngült asszonyom kapaszkodott, amibe bírt, dülledt a szeme az erőlködéstől. A fájdalmai közepette pedig hiába ismételgettük, hogy hogyan lélegezzen, szinte csak a tűrésre, a fájdalom átvészelésére tudott koncentrálni. Hol annyira nyomott, hogy nem vett közben levegőt, hol annyira lélegzett, hogy félő volt, hogy hiperventillálni fog és elájul. Vagy csak pánikrohamot kap. És ez nem igazán segíti a szülést. Szerencsére azért a profi és sokat látott szakembereknek ekkor is helyén volt a szívük: igen határozottan, tulajdonképpen utasították arra, hogy mit csináljon. Ők túl tudtak nézni azon, hogy egy ember épp belehalni készül a fájdalomba. Őket – jó értelemben- nem érdekelte, hogy ki feküdt az asztalon. Azt tudták, hogy ebben a helyzetben mit kell tenni. Nehéz lehet hidegvérű profinak lenni valakinek, aki amúgy egy kedves, együtt érző és érző szívű ember, miközben a páciens kitágult altesttel, egy belőle félig kilógó véres kisbabával félájultan azt ordítja, hogy – Nem bírom, szééétszakadok!
Soha nem felejtem el azt a tehetetlen, szívfacsaró és fájdalmas érzést. Soha!
A Kaméleon család - fotó Baby Chameleon
Több, mint minden!
Az idő azonban haladt előre a maga jól bevált tempójában. Ezt egyrészt jelezte az óra mutatója, másrészt pedig az, hogy az eddigi két szülésznő mellé csatlakozott még kettő, valamint az orvos is állandó szereplője lett kis kommunánknak.
…
Továbbá, egy kis fej is megjelent időközben a szobában. Öntudatlan lassúsággal, félénken, szinte szégyellősen. Rózsaszín volt, kevés haja csapzott és egy nagyon kicsit véres. Mégis, az egész kis kobak tiszta érzést sugárzott. Csukott szemmel pihent. Láthatóan semmit nem észlelet a körülötte zajló sürgölődésből. Mit több, már-már sztoikus nyugalommal vette tudomásul, ahogy a szülésznő a kezeiben tartotta őt. Mintha várt volna valamit.
Egyszer csak, valahonnan halkan a távolból ismerős hang ütötte meg a kis fej két oldalán kinőtt fület. Ahogy elkezdett tudatra ébredni, a hang is egyre erősebben hallatszott. Egyre erősebben és egyre hangosabban. A kis fej ebben a pillanatban megmozdult, mert felismerte a hangot. Az a hang volt, amit szinte egy örökkévalóság óta hall, ami mindig nyugalommal és jó érzéssel töltötte el. De most más volt ez a hang. Sem nyugalom, sem jó érzés nem volt benne. Volt benne azonban fájdalom, félelem, kiszolgáltatottság. A kobak persze mindezt nem tudta, csak érezte, hogy most valami más.
Ám gondolkozni nem volt ideje ezen, mert úgy érezte, hogy valami hozzáért. Nem tudta, hogy pontosan hova, melyik részéhez, sőt, abban sem volt teljesen biztos, hogy tényleg őhozzá ér-e az a valami. Csak érezte, hogy valami hozzáért. Ez a valami pedig elkezdte szorítani, taszítani, lökni-nyomni-tolni, valami hideg felé, valami ismeretlen felé. Nem igazán akart elindulni, de a valami elemi erővel hatott rá. Ekkor kinyíltak a szemei.
A szemein át éles fényt észlelt – gyorsan be is csukódtak újra. Bántotta a fény, de a kíváncsisága nagyon erős volt. Mindenről tudni akart, ami körülötte történik. Így hát hunyorogva újra nyitott állásba erőltette a kis szemeket. Ekkor érezte, hogy nincs egyedül. Nagy, magas lények mozogtak ott –bár csak az elmosódott körvonalaikat látta. Nem értett semmit, de különös módon nem félt.
A következő pillanatban – ezúttal valahogy fentebb, mint azelőtt-, újra érintést, majd újabb taszítást érzett.
…
Segítőink mindent megtettek, hogy a fájdalomcsillapítás nélkül küzdő feleségem vágás nélkül megúszhassa a szülést. Ám annyira legyengült az elmúlt 18 órában, hogy ezt a segítséget meg kellett adni a babánknak. Nem nagyon maradt ereje nyomni, és minél kevesebb időt van az újszülött a két világ között, annál jobb. Így hát injekciót kapott, majd egy perc múlva jött a feszülést némileg enyhítő metszés (női hősiesség!).
És innen már csak egy perc kellett, hogy a fejecske mögé felsorakozzanak kislányunk testrészei. Kecses kis nyaka, a vállai, majd a nyurga kis babatest. Legnagyobb meglepetésemre nem volt szőrös, nem volt hajas, se véres, sőt, a „Yoda egy hétig a felmosó vödörben” szerű kiázás sem látszott rajta. Továbbá a feje sem nyomódott meg a szülőcsatornában, és a kis felsírása is épp csak annyi volt, hogy jelezze: lélegzik. Ekkor egy megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, és
csak ennyi csúszott ki a számon: - Megérkeztél hát!
A mi családunk egy elég emocionális család, én pedig a magam részéről kifejezetten az vagyok. Alkalmanként még csak egy kis pohár pálinkának sem kell lecsúsznia, hogy meghatódjak vagy akár megkönnyezzek sorsokat vagy élethelyzeteket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a terhesség alatt folyton vicc tárgya volt, hogy a szülőszobai csomagba mindenképp tegyünk be egy százas csomag zsepit is, mert nekem biztos kelleni fog. Nos, hát nem így történt. Valahogy nem tudtam felfogni azt, hogy az a kis test, az a kis ember, az a kis baba a miénk, az enyém. Ésszel tudtam, de értelemmel felfogni még nem tudtam. Ezen túl azon is pörgött az agyam, hogy „Úristen, milyen szerencsések vagyunk, hogy nem csak egészséges, de már az első pillanattól fogva szép is!”. És igen, ezzel már a nulladik percben be is léptem az elfogult szülők táborába. Illetve nem, de erről majd később. Mivel legjobban egyelőre a feleségem állapota foglalkoztatott.
Kimerülten, enyhén csapzottan, pőrén remegve, alul vérezve, csukott szemmel feküdt az ágyon. Elaludt talán? Háromszor kell hozzá szólnom és picit megráznom, hogy reagáljon a „- Jól vagy?” kérdésre. Csak bólintani volt ereje (női hősiesség!). Én pedig csak ez után tudtam reagálni arra, hogy elvágom-e a köldökzsinórt. Természetesen elvágtam, majd bébinket ellátták, megmérték – épp volt időm egy gyors fotóra a mérlegen-, és azonnal odaadták a félkómás páromnak. Csak egy perc volt, vagy annyi se, és igazából még felfogni sem volt módunk, hogy mi történt, de mégis,
ez volt az első percünk hármasban.
Innentől azonban felgyorsultak kicsit az események. Babánkat jól bebugyolálva kivitték egy inkubátorba, hogy jó melegben legyen. Engem megkértek, hogy kísérjem el őt átmeneti kis helyére. Cselesek voltak, mert ha tudom, hogy mi következik, nem mentem volna. Az első percek még a csodálatával teltek. Csendes volt, figyelt. Próbálta felfogni, hogy mi történik vele. Sőt, már az inkubátorban is szopogatni kezdte a kis ujjait. A világ legédesebb picibabája volt. Közben fotóztam és videóztam, hogy ne csak szóban, telefonon közölhessem a nagyszülőkkel a hírt: megszületett Kála Johanna.
Ekkor azonban éktelen kiabálást hallottam a zárt szülőszoba felől, a feleségem kiabálását. – Fáj! Nagyon fáj! – sikította, bennem pedig megfagyott a vér. – Mi ez? Miért?
Az emocionális embereket sokszor szokták szofisztikáltan impulzív embernek is hívni – meglehet, én ezt tudatosan igyekszem mindig elnyomni, mert kábé senkinek sem szimpatikus ez a „sötét oldalam”. Megértem, de leszarom! Főleg, amikor a feleségem kínlódását kell hallanom. Otthagyva csapot-papot, megkerestem az első fehér ruhást, és azonnal kérdőre vontam a történtek kapcsán! Pechjére az orvosi egyetemen eltöltött évek után nem tudott leszerelni néhány jól bevált sablonnal, így a folyamatos visszakérdezések és az egyre feszültebb légkör miatt, érezte, váltani kell. Könyörögve kért, hogy higgyem el, megszülni a méhlepényt, a maradványainak lekaparása, valamint a gát összevarrása sokszor ezzel jár. (női hősiesség!) (női hősiesség!) (női hősiesség!)
Erőt vettem magamon, és tekintve, hogy néhány napig még élvezni vagyunk kénytelenek az intézmény vendégszeretetét, visszamentem a kislányunkhoz. Aggodalom, együttérzés, tehetetlenség volt rajtam a párom miatt, ugyanakkor csodálat, várakozás és izgalom a baba miatt. Ebben a hányattatott érzés-cunamiban telt el vagy húsz perc.
Ekkor kinyílt a szülőszoba ajtaja. Nekem sem kellett több, azonnal bementem asszonyomhoz. Ha azt hittem, hogy a szülés után nem tud fáradtabban kinézni, tévedtem. (női hősiesség!) A fájdalom és a fáradtság terhe alatt megrogyottan is gyönyörű nő feküdt az asztalon. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és megcsókoltam.
– Túl vagy rajta! Soha, senkire nem voltam még ennyire büszke. Szerelmesebb vagyok beléd, mint valaha! Soha nem fogom tudni meghálálni neked azt, amin ma átmentél a lányunkért.
Egy fáradt mosolynál többre nem futotta neki.
Ekkor behozták a kislányunkat, első szoptatásra. Gyorsan elhelyezték a kicsit szerelmem mellén, és magunkra hagytak minket. Fura mód, nem volt zavaró ez a magány, nem azt éreztük, hogy nem törődnek velünk. Inkább jól esett az intim együttlét. A pici még rutintalanul, de lelkesen kereste a még csak csordogáló ennivaló forrását. Csendben volt, figyelt, evett, szaglászott, evett, picit nyöszörgött, majd megint evett. Aztán már csak evett, hogy egy percen belül elaludhasson az ölelésünkben. Ha nem lettem volna hulla fáradt, és ha nem töltötte volna el a szívem aggodalom a feleségem miatt, azt hiszem, eddig bírtam volna visszatartani a könnyeimet.
A hosszúra nyúlt pillanatot a szülésznő szakította félbe, mivel a babát le kellett vinni a csecsemő osztályra, illetve kedvesemnek is le kellett mennie a saját helyére. Hogy segítettem-e, hogy hogy jutottunk le, hogy meddig és mivel búcsúztunk el egymástól, már nem emlékszem. Mint ahogyan arra sem, hogy busszal vagy taxival jutottam-e haza? Reggel 6 óra körül volt, még küldtem pár sms-t a legközelebbi barátainknak, aztán mély álomba merültem.
Ez hát Baby Chameleon születésének története.
Baby Chameleon, szintén 2 hónaposan - fotó Baby Chameleon
Záró gondolatok
Én apa lettem, a feleségem anya, hárman együtt pedig család. Nagyon hálás vagyok a kislányunknak, hogy minket választott családjául. Megígértem neki, hogy cserébe mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, azért, hogy boldogságban nőhessen fel. De mivel írásom címe a női princípiumot idézi; és mivel az egész írást is feleségem heroikus küzdelme ihlette; s továbbá, mivel még napokig-hetekig sokkal inkább voltam a feleségem teljesítményének a hatása alatt, mintsem az apaságén, más végszóval kell zárnom a fentieket.
Sőt, valamiféle tanulságot kellene írni, de valahogy nem jut eszembe semmilyen frappáns vagy jól csengő mondat vagy gondolat sem. De talán jobb is! Ha valaki beleengedte magát a történetünkbe, látja, érzi, hogy mit szerettem volna elmesélni és átadni. Tudja, hogy a fentiekkel a nőiség, a női lét oltárán áldozva szerettem volna köszönetet mondani nektek, nőknek, anyáknak.
Azért, hogy vagytok, hogy mártírkodás nélkül önfeláldoztok. Hogy ti esztek utoljára - sokszor hideget. Hogy állandóan vigyázzátok a családi tűzhely melegét. És, hogy csak ritkán kértek. Például, ha szükségetek lenne pár órára magatokra, vagy arra, hogy végre egy felnőttel is beszélgethessetek. És különösen nektek, akik mindezt tényleg szívből-lélekből csináljátok. Nem felvágni akartok vele. Nem vártok érte elismerést. Nem az önigazolás, és nem az anya-identitás kirakatba pakolása a célotok. Nektek, akik mertek segítséget kérni és hibázni. Nektek, akik nem akartok a „tökéletes anya” archetípusára hasonlítva „Free Geréb Ágnes” feliratú pólóban az Ikea közepén félmeztelen szoptatni – főleg, hogy néhány méterre egy kulturált, direkt ilyen célra elkülönített szoba is a rendelkezésetekre áll. Akik a családotoknak és a gyermeketeknek vagytok anyák, és nem másnak. Akik elfogadjátok, hogy nem csak a ti véleményetek lehet igaz, és nem förmedtek rá a Facebook-on (sőt, sehol) egy idegen valakire, csak azért, mert nem pontosan száznyolcvan percenként eteti meg a gyermekét. És nektek, akik a szombat délután az egész heti munkától elszunnyadó férjetektől nem irigylitek azt az egy órát, hanem csendre intitek a gyermeket, és szeretettel betakarjátok őt.
És nektek, akik e mellett erőn felül megmaradtok feleségnek, szeretőnek is. Néha elfáradtok, néha sírtok. De sokszor nevettek. És mindig szerettek. És akik mellett mi, férfiak, mindig is kicsit gyerekek maradhatunk.
És legfőképp, és még egyszer, külön köszönöm mindezt a feleségemnek, Boginak, a mi Mommy Chameleon-unknak.
Utóirat
Említettem, hogy talán seperc alatt én is egy elfogult szülővé váltam. Nincs szándékomban vitatni ezt, és amúgy se lenne ezzel semmi gond. Ugyanakkor, amikor az orvoshoz menet a védőnő, amint meglát minket, azonnal messziről hozzánk szalad, és nem foglalkozva azzal, hogy hányan vannak még a váróban, „- Hogy van Kála baba?” kérdéssel és átszellemült mosollyal öleli magához a kicsit … Nos, mi lehet ennél objektívebb mutató a kislány „szépségére” nézve? :)
Ha nem akarsz lemaradni a többi posztunkról, kövess minket bátran a Facebook oldalunkon!
Vagy iratkozz fel hírlevelünkre ITT, amiért most ajándékot is kapsz!
Forrás: babychameleon.hu
