Egy igazi #babapapa témával jövök most. Az egész Vadas János kispapa coach posztjával kezdődött. „Vezető a cégnél, otthon apa” címmel indított beszélgetést, mely bennem is megindított egy gondolatmenetet. Ennek lehettek most szemtanúi.

A magam részéről mindkét oldalról érintett vagyok, meglehet, kellő alázat nélkül nincs se vezető, se apa. Így hát az előtörténet röviden: 2015-ben már hat éve vezető voltam. Vagyis inkább két éve – az előtte lévő négy év alatt inkább csak tanultam a vezetést a cégtulajdonosoktól. És persze sokat csetlettem-botlottam az emberekkel történő munka hétköznapjaiban. Huszonhat évesen lettem ügyvezető helyettese egy kisebb, nemzetközileg is ismert cég hazai vállalatának. Egy évvel később már közel száz alkalmazottal vittem tizennyolc üzletet. Mély víz volt: rengeteg munka, kitartás, agyalás, és kevés szabadidő. De végül felépült egy alap. Amit utána el kellett kezdeni tökéletesíteni.

Aztán kiégtem. Majd kiléptem. Így lassan három éve csak saját vállalkozásokat ügy-vezetek.

Illetve, lassan másfél éve már, hogy apa (is) vagyok. Itt és így kapcsolódik össze életem két nagyon meghatározó időszaka.

Vezető apa

Mentoraimtól az első leckém az volt, hogy meg kellett tanulnom kicsit az apukája lenni a kollégáimnak. Mi tagadás: "szokatlan" volt. Nem is éreztem – különösen az elején-, hogy nagyon jó lettem volna benne. Láttam, hogy milyen, amikor pénzzel lehet valakit motiválni, és azt is, amikor mondjuk egy gyertyafényes vacsorával a párjával. De, az előzőekben írtak ellenére néha azt is tudtan, hogy melyik hölgy kollégára mely napokon lehet esetleg kevésbé számítani. (Huszonhat évesen az embert még sokszor az egója irányítja. És jobban érti talán a számokat, mint ez érzelmeket vagy az embereket. Így, ha akkor valakiben mélyebb nyomot hagytam, és ugye nem feltétlen pozitív értelemben, ezúton szeretnék elnézést kérni. Bármikor felhívhatsz, ha ezt el akarod nekem mondani. Sőt! Megköszönném.)

Amikor apa lettem, konkrétan édesapja is lettem Kála Johannának. Így meg kellett például tanulnom, hogy mikor miért sír. Ez a vezetéshez hasonló tanulási folyamat volt. Egy idő után felismertem a hasfájós sírást. Majd az éheset. Majd szépen lassan az összes többit is. Persze, ebben nagy segítség volt a feleségem. Valahogy ő hamarabb ráérzett ezekre. Vajh' miért? :)

Törődő apa

Vezetőként nem volt elég képesnek lennem megszerezni egy információt. Például, hogy vajon ki miért kedvetlen vagy motivációt vesztett az adott napon. Ha valaki elmondta, hogy mi a baja, tudni kellett a sorok között olvasni. Hogy, vajon mennyire is valós a problémája, vagy, hogy netán épp csak kifogást keres-e az illető. De, bármi volt is a háttérben, cselekedni kellett. Dönteni, hogy hazaküldjem, mert „menthetetlen” a napja, de így legalább a többieket nem demoralizálja.  Vagy, próbáljam meg kicsit visszahozni a jelenbe, a melóba? És értessem meg vele, hogy lehet búsongani az adott nehézségen! Ám ez itt és most biztos nem fog megoldódni. Mi több, akkor sem, ha hazamegy és begubózik vagy filmeket néz és popcornt töm magába. De, ha megrázná magát, és „boxer módjára” beleállna a dologba, koncentrálna és mindent megtenne, hogy legalább a "munkahelyi kötelezettségei" menjenek, abból mindenki csak nyerne.

Apaként is van párhuzam a fentiekkel. Jó ideje már, hogy Kála Johanna próbálgatja a kis oroszlánkörmeit. Nem egyszer utaltam már rá, hogy a bölcsiből is tájékoztattak minket, hogy „nemtetszésének hangos sikongatásokkal ad hangot.” Nyilván: ez itthon is előfordul. Akárcsak az, hogy ha unatkozik, vagy némi többlet figyelemre van szüksége, akkor pityeregni kezd. Ám azt hiszem a legjobb példa az, amikor elbotlik, majd ránk sasol, hogy figyeljük-e. És ha azt tapasztalja, hogy figyeljük-nézzük őt, akkor elkezd sírni. De csak addig, amíg fel nem vesszük, vagy valamely számára kedves, már ismert zeneszámát le nem játsszuk neki. Akkor, mintha elvágták volna. Úgyhogy, nyilván törődünk azzal, hogy amikor valóban szüksége van rá, megkapja a vigaszt és támogatást. De arra is figyelni kell, a saját érdekében, hogy ne választhassa mindig a könnyebb utat.

Vezető apa hazaviszi a munkát

Ha valaki régóta vezető, az egy elég furcsa ellentmondást tud kialakítani az emberben. Merthogy, természetesen boldoggá tesz a felelősség és a kihívás. Egyre hatékonyabbá is válok. Egyre több módon, egyre szofisztikáltabban tudok megoldnai dolgokat. Ezért egyre jobban feltűnik a különbség is, például abban, hogy ha valamit én meg tudok oldani x óra alatt, akkor ugyanazt a beosztottam esetleg csak y nap alatt. Ebből, a legjobb szándék mellett is kialakul, hogy: „én jobban tudom”. (Kivéve persze egy adott szakma speciális dolgait, amit kiszervezek. Ott mindig „kérdezek és jelentek”.) És, ha valaki nem "úgy" látja, különösen, ha még lelkesen vagy idegből vitatja is a dolgokat, no akkor el tud fogyni a türelem. Még nálam is, pedig nem gyakran jövök ki a sodromból. Na most, ezt soha nem hazahozni: szinte lehetetlen.

Ennek leggyakrabban anya issza meg a levét, de szerencsére ezek a szituk tényleg ritkák. Annak ellenére, hogy három éve otthonról dolgozok. Azaz a munkahelyem egyenlő az otthonommal. Így ugyebár egyszerűen nem tudom hazavinni a dolgokat. Ám, egy kisgyermek még „semmit” nem tud a világról. Egyúttal, én meg már semmit nem tudok az ő világáról. Mindkettőnknek meg kell ezt tanulnunk. Így hát mindketten el tudjuk veszíteni a türelmünket. Őt az is zavarhatja, hogy nem érti, amit láthatóan közölni akarok neki. Engem pedig az, hogy egy órahosszás mesenézést követően végig azt érzem, hogy mentálisan leépülök. (Kivéve a Aranyhaj. Azt századik megnézésre is szeretem. Mea culpa.) :) Szóval, Kála Johannának még hiába mondom, hogy „ezt én jobban tudom”, látszólag (és hallhatóan) ez őt nem igazán hatja meg. Igazi vezetői feladat, hogy ilyenkor én még csak véletlenül se emeljem meg a hangom.

Vezető apa a cégnél és otthon

A vezető apa szerepei közül csak néhányra hoztam példát. Mégis, látható, hogy mindkét szerephez hasonló erények kellenek. A jó hír, hogy mindkettő tanulható, fejleszthető képesség. Főleg, ha lelkiismeretesen és példamutatóan akarjuk tenni a kötelességünket.

Egy nagy különbségre azonban mindenképp szeretném felhívni a figyelmet. Vezető lehetsz több cégnél is. Akár egyszerre is – bár ez nem feltétlen célravezető.

Apaként viszont mindig annak az adott csöppségnek vagy csöppségeknek leszel az apukája, aki kiválasztott téged, akit hozzád rendelt a sors.

Egy cég szervezeti kultúráját alakíthatod. Ha nem megy, válthatsz céget, vagy csinálhatsz saját vállalkozást.

A gyermek viszont adott. S bár az ő „szervezeti kultúrája” (mentális és szellemi fejlődés, testi jóllét és a különböző intelligenciák) tőled is függ (genetika, nevelés, átadott értékrendek), ő hozott anyaggal is dolgozik. Én például még mindig félek egy kicsit, ha mondjuk művészi pályára menne majd a lányom, mert ahhoz a világhoz semmilyen kötődésem nincs. És egy vezető, bár kell tudnia delegálni és megbízni, azért valahol mindig szereti kicsit irányítani a dolgokat. Pedig, mint tudjuk, az alkalmazkodás is vezetői erény. Fenti esetben lesz majd lehetőségem ezt is gyakorolni.

Basszus, most látom csak, hogy itt majdnem minden összefügg majdnem mindennel. Nem véletlenül indította hát János ezt a posztot. Hm, igazi coach mesterfogás. Ezúton ki is nevezem tiszteletbeli #babapapa márkának és coachnak. Remélem, büszkén fogod viselni új identitásod és szereped! :)

Forrás: Baby Chameleon