Baby Chameleon

- a Chameleon család blogja -

Lányos apa vagyok

2017. február 22. 09:26 - Daddy Chameleon

Még nem egészen 5 hónapja vagyok apa. Mellesleg lányos apa. Ezt fontos kiemelni, később elmondom, hogy miért. Az első hónapok után – mialatt ez az egész „szülősdi” sokszor inkább faladat volt, mintsem érzés-, kicsit visszatekintettem, és elámultam.

Valamit azért gyorsan tisztába kell tenni – nem, most épp nem a kislányomat. Szóval, ez a feladatszerű hozzáállás soha nem jelentette azt, hogy lélektelenül, kizárólag kötelességből csináltam volna a napi teendőket. Sőt! Ellenkezőleg! Mindig is lelkesen és boldogan foglalkoztam a kis Kaméleon Babával. Például kifejezetten vártam, mi több, kisajátítottam a fürdetést. Igen hamar saját kis ceremóniánk alakult ki rá. Ami miatt mégis ez az egész a mostaniak fényében kicsit elhalványul, az az együtt töltött idő minősége.

Kezdetben ugyanis „az gyermek vala apró és törékeny”.

Csodálatos kis evő-alvó gép, aki azonban a napi néhány érdemben ébren töltött óra alatt is tudott kemény fejtörőket okozni. A maga kis kezdetleges módján, baba-nyelven, persze mindig elmondta, hogy mire vágyik, mit szeretne. És a felnőttekre jellemző korlátoltságomhoz mérten mindig mindent meg is tettem, hogy megértsem őt. Ettől függetlenül, volt, hogy, mondjuk úgy, elbeszéltünk egymás mellett.

baby_chameleon_lanyos_apa_vagyok.jpg

Születése előtt valahogy így képzeltük el Baby Chameleon-t, a kislányunkat. Szerencsére nem lett igazunk :)

Na most, ha mégis megtaláltuk a közös nevezőt, és azért szerencsére tényleg ez volt többször, akkor is, a kommunikáció viszonylag egyoldalú volt. Próbálkozhattam különböző nyelveken (igazán megtanulhatna legalább magyarul!), dalokkal (Erdő szélén házikó.mp3 – Forever Repeat Edition), vagy ugyanannak a dolognak a különböző hangszínen történő ismételgetésével (lemezjátszó effektus), de figyelő tekinteten kívül nem sok feedback-et kaptam. És azt is volt, hogy csak másodpercekre. Persze, tudom, hogy ez teljesen normális. De amikor valaki egy felpörgetett életből, több vállalkozás párhuzamos vezetéséből és ügyfelek napi kívánságaiból akar kiszakadni a kisbabák csendes, kimért, már-már méltóságteljes világába, ott az azért meg tudja tépázni az ember türelmét.

A sok-sok apró, pici, hangyányi léptékű, de majd, hogy nem napi szinten tetten érhető fejlődési lépcsőfok közül egy nagyon emlékezeteset pont sikerült is videóra venni. Még nem volt a kislány egy hónapos, amikor is egy percen belül háromszor küldött vissza valami kis mosolyfélének nevezhető, mondjuk ki: mosolynak nevezhető grimaszt. Holott, elvileg, „papírforma szerint”, jó, ha a tudatos mosolygása három hónapos kor körül elindul egy csecsemőnek. – Na – mondom-, lányom, lesz itt humorérzék!

Aztán persze jöttek újabb és újabb kis események, élethelyzetek. Mivel jórészt itthonról dolgozok, szerencsére nem maradtam ki belőlük – hálás is vagyok a sorsomnak, hogy részese lehetek az életének. Ilyen volt, például amikor először láttam a kislányom lány(os) ruhában. Vagy amikor először vettük észre, hogy követi a tekintetével  a kiságyból, ahogy mászkálunk a szobában. Amikor először fordult hasra. Majd onnan vissza. Az első szuri … Apropó, azt hiszem, hogy egyébként pont az első injekció ideje volt az, amikor realizáltam, hogy tudat alatt, szépen lassan és észrevétlenül valami megváltozott. A fejemben. A szívemben. A lelkemben. És, hogy honnan jöttem erre rá? Hogy a szívbemarkoló, elkeseredett, a kis bizalmát és mosolygós jókedvét  aljasan és egyik pillanatról a másikra felörlő fájdalom által okozott  sírása hamarabb elállt, mint az enyém.

Védőnő szerintem száz kiló feletti, könnyeit nyelő férfit ritkán vigasztal a gyermekorvosi rendelőben.

Ez után az esemény után elkezdtem kicsit tudatosabban figyelni magam, és a lányommal való kapcsolatom. És azt vettem észre, hogy valószínűleg ismer, felismer, bízik bennem és ragaszkodik hozzám, és: szeret.

Ugyanis, a legelkeseredettebb problémáin kívül, vagy a legeslegkimerültebb álmatlanságain kívül, ugyanúgy szereti, ha én látom el, mint amikor az anyukája. Ugyanúgy elalszik velem és rajtam. Szereti, ha öltöztetem. Ha pelenkázom. Ha énekelek neki – pedig nincs is jó hangom. Vagy ha játszok vele – talán ezt imádja legjobban. Ilyenkor ugyanis mindig fennhangon osztja az utasításokat nekem, vagy a csigának, aki – érdekes módon-, ha meglóbálják, csilingelő hangot ad ki. „– Őőőő! Veőőő! Bvúúúú! Apa! Apa! Hallod ezt? Hát honnan jön ez a hang? Csináljuk újra!” És akkor újra kezdjük. Újra és újra. És mindig élvezetes és izgalmas ez.

Szóval, így tudatosan nézve, olyan új „neuronális kapcsolatok” alakultak ki a fejemben, az agyamban, amelyek általában egy szerelem során szoktak kialakulni. És tényleg szerelem ez. Kötődés, odaadás, önzetlen jelenlét és önfeláldozás. Valamint tiszta, bűntelen, tökéletes bizalom és őszinte befogadás. Egyfajta eggyé válás.

És ez az apaság egyúttal egy új identitás is. Mindig is fiút akartam. De el nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy lányom lett. Ugyanakkor, a leghálásabb azért vagyok, hogy pont ez a kis lélek lett a lányom, hogy pont ő általa lettem apa, lányos apa.

De! És ez egy „nagy de”, és egyben itt utalnék vissza a poszt második mondatára, és igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne napjaink trendi témáinak meglovagolásának tűnjön – szóval ez a szerelem már ma tud fájni is. Nem kell túl sokat előre szaladni az időben (mi az a tizenpár-év?), és jön a kamaszkor. Jönnek majd különböző kis … - ezt most nem fejteném ki, nehogy esetleg épp valamelyik barátom épp mostanában születet kisfiát „méltassam” látatlanban. Szóval jönnek majd az udvarlók. Hatalmas szerelmek. Csalódások. Szívfájdalmak. De elég csak egy-egy buli „rémképe” is – és máris fáj és sajog a lelkem attól, hogy nem lesz ráhatásom. És, hogy ha kell, nem tudok ott lenni, hogy megvédjem.

Aztán egy újabb, most már sokkal kisebb ugrás, és jön a továbbtanulás vagy munka, alsó hangon is másik városban, de valószínűleg nem is itthon. És aztán már csak egy szempillantás, és férjhez is ment. „Isteni ajándék. Ördögi ajándék.” – ahogy a Rómeó és Júlia c. musical Avoir une fille c. dalában is elhangzik. Így:

(ITT van hozzá dalszöveg is.)

Igen, ilyen a magyar: sírva vigad. Nézzétek el nekem! De azért szeretném feloldani ezt a keserédes hangulatot, és biztosítani mindenkit, hogy ahogyan talán az apaság ezen kezdeti szakaszához felnőttem – igen, úgy érzem, sikerült, sikerül minden nap-, úgy fel fogok nőni a későbbi kihívásokhoz is. És a fentieket, sőt még azoknál talán jóval fajsúlyosabb kihívásokat is meg fogok oldani – illetve meg fogjuk oldani a feleségemmel. Hogy hogyan? Terveim, gondolataim már vannak. Egy későbbi bejegyzésben elmesélem! ;)

Forrás: babychameleon.hu

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://babychameleon.blog.hu/api/trackback/id/tr7712281275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.