Baby Chameleon

- a Chameleon család blogja -

A női princípiumról - 1. rész

2017. március 01. 09:05 - Daddy Chameleon

Avagy egy férfi és apa gondolatai lánya születéstörténetének margójára.

Avagy a Baby Chameleon születését megelőző nap története.

1. rész.

 

Napjainkban a női princípium, nem is inkább definíció szerint, mintsem szólam szintjén, vagy csak puszta kifejezésként, bizonyos körök miatt és bizonyos körökben már-már szitokszóvá, de legalábbis élcelődés eszközévé degradálódott. Nem különben ártott neki véleményem szerint maga az erősödő -, és talán sokszor felesleges feminizmus is. Rossz ez, több okból is. Például, az érdemtelenül diszkriminált női nem pajzsára ez a tendencia így még egy rést üt. De, hogy ne menjünk messzire, vegyük csak a már sokszor kutatott és bizonyított tételt, miszerint a nemi szerepek felcserélődése vagy azok határainak elmosódása milyen komoly identitászavarokat okozhat nagy tömegeknek –férfiaknak és nőknek egyaránt. Ennél a pontnál azonban megállok és gyorsan meg is kell jegyezzek két dolgot. Az egyik, hogy ennek az írásnak határozottan nem feladata és nem is célja a témát mélységeiben tárgyalni. Nem akarok meggyőzni, érvelni, megtéríteni. Nem érdekel, és nem befolyásol senki nemi identitása. És nem, nem mondom azt, hogy a női princípium egyenlő azzal, hogy a nőnek csak szülnie kell. Sőt! Épp ellenkezőleg. Teljesen másról fog szólni.

Ami miatt mégis felhoztam a témát, az egyben a második fontos megjegyzés is. Férjjé és apává válásom hónapjaiban és perceiben, minden előzetes várakozásomat felülmúlta-, és erősen és határozottan hangoztatott elvemet megváltoztatta az élet és a tapasztalások. Ma már tudom, hogy a házasság, ha szívből köttetik, sokkal több, mint egy „papír”, több, mint egy érzelmi és anyagi megfontolások mentén kötött érdekszövetség. Ma már tökéletesen és pontosan érzem is, nem csak értem, hogy mit jelentett, hogy „Apám hitte a gyűrű aranyát.” Megtapasztaltam-, sőt, igazából még csak most kezdem egyáltalán kapizsgálni, hogy mit jelent és milyen érzés a saját gyermeked szeretni. Hogy milyen szerelmesnek lenni a csak néhány hetes lányomba. Hogy tényleg egy egész univerzum van a hatalmas sötétkék szemeiben! És, hogy hátborzongatóan lúdbőrös, félelmetesen felelősségteljes és ősien titokzatos az a várakozással teli figyelem, ami ennek a csöppségnek a szemében van, amikor néz, és azt várja, hogy

tanítsam meg az életre.

Így hát, lányos apaként, férjként és egy anya fiaként, a legkevesebb, amit tehetek, hogy elmesélem egy folyamat utolsó napját, egyben egy új, csak most kezdődő folyamat első napját. Azt a napom, amely –visszatérve a címhez és a fentiekhez-, megérttette velem a női princípium egyik nagyon fontos, talán a legfontosabb összetevőjét. Ez pedig az anyaság, annak nagysága és fontossága, valamint a világrahozatal túl- és megélése. És, hogy miért ezt tartom a legfontosabbnak? Egyszerű: lehetek feminin férfi, felvehetek női ruhát, festhetem magam, ha épp azt diktálják a vágyaim. De férfiként soha nem szülhetek, és nem szoptathatom meg a gyermekem. Fogadhatok örökbe. Adhatok neki tápszert. Sőt, ha nagyon akarom, különböző izomstimulációs elektromos technológiákkal akár a menstruációs görcsökhöz vagy a vajúdás során jelentkező görcsökhöz hasonló fájdalmaknak is alávethetem magamat. De szülni, konkrétan világra hozni egy kisbabát, nem fogok tudni soha. Ez az élmény pedig megindított bennem valamit: vissza kell állítani a női lét fényét és érdemeit, és minden férfinak be kell látnia, hogy a teljes körűen értelmezett női princípium, mint olyan, mindig is kicsit több és erősebb lesz, mint a férfilét fundamentumai.

Köszönöm a feleségemnek, hogy részese lehettem ennek!

 

AZ a reggel

Ugyanolyan várakozással teli szombat reggelnek indult, mint az elmúlt két-három szombat közül bármelyik. Amikor már mindent megcsináltunk, amit kellett, lehetett vagy értelme volt. És amikor, bár bármelyik pillanatban megtörténhet vagy elindulhat a nagy esemény, mégis úgy gondolod, hogy még van egy heted. De mint tudjuk, az élet nagy regényíró. Így aztán persze az egész nem úgy alakult.

Valahogy tökéletesen biztosak voltunk benne, hogy az előzetesen belőtt dátum előtt nem fog megszületni a kislányunk. A számolásos módszer alapján október vége lett volna a reális, az ultrahangon mért hosszok és tömegek alapján pedig október közepe.

Ezt megelőzően a feleségem hét – hét és fél hónapos koráig aktívan dolgozott is, majd nyolc hónaposan még könnyedén végigcsinált egy egész napos dínomdánomot, az esküvőnket (női hősiesség!). Majd –igaz, most már csak kilencven százalékon égve -, végigcsinál(tat)ta velem a fészekrakó ösztön által megszabott „to do list” –et. Becsületére váljék: jött velem végig, mondta, hogy mi hogyan legyen, a babával kapcsolatos döntéseket pedig szinte teljesen a kezébe vette. Nekem, jószerivel csak a kivitelezésben kellett jeleskednem. Összességében mondva tehát, teljesen igaznak bizonyul az az elmélet, hogy minél fiatalabban szül valaki, annál könnyebben vészeli át a megváltozott állapotot. Illetve annál rugalmasabban kezeli a teste és az elméje mindazt, ami nem az anyasággal, az anyává válással kapcsolatos kihívás, feladat, munka vagy bármilyen más tevékenység.

Aztán az utolsó három hétben már velünk vele is az lett, ami sokaknál már sokkal korábban bekövetkezik: lelassult, hamar elfáradt, sokat aludt és a szokásosnál is többet evett. Itt azért hadd jegyezzem meg, hogy a száznyolcan egynéhány centijéhez a terhessége előtt körülbelül ötvenhárom kiló tartozott csak, és a szülőszobára is csak hatvaneggyel ment. Ennek ellenére nem volt ritka, hogy többet evett, mint én. Pedig én aztán … Szóval egy ideje, egy pár hete már éreztük, hogy már tényleg az utolsó körben vagyunk, sőt, most már nem csak papíron, de talán a valóságban is befordultunk a finisbe.

Így indult tehát ez a nevezetes szombat. Minimális, szinte csak tudat alatt létező feszültséggel, de jótékony várakozással. Sőt, mivel a feleségem pár napja még azzal viccelt, hogy vajon adnak-e majd elég és normális kaját a kórházban, mi lenne, ha jó előre betankolna hazaival: el is kezdett patisszont rántani és borsófőzeléket csinálni (női hősiesség!).

Aztán egyszer csak bejött a konyhából:

- Kicsi, fáj a hasam.

- Jó. De hogy fáj?

- Hát körülbelül úgy, ahogy az utóbbi napokban is: megkeményedik a méhem, befeszül a hasam, aztán elenged a görcs. De úgy azért erősebben, mint szokott.

- Hát… Figyi! –kezdtem elmélyült bölcsességgel, egyelőre jól leplezetten remegő hanggal. - Hasonló már van egy ideje. De az is igaz, hogy most már bármikor lehet bármi. Szóval vagy dőlj le egy kicsit, vagy csak folytasd, amit eddig csináltál, és figyeld magad. Ha rosszabbul vagy: szólj.

Ebben is maradtunk. Lassan kisült a rántott patisszon. Megfőtt a borsófőzelék. Ekkor mutatta meg a feleségem, hogy a telefonján a stopperóra köridő mérő funkciója mire (is?) jó: ezen mérte, hogy az egyre erősödő fájások mennyi ideig tartanak, és, hogy milyen időközönként ismétlődnek. Grafikon sem kellett ahhoz, hogy tisztán lássuk: ezek bizony, meglehet egyelőre a kifejezett periodicitás nélkülöző, de valamilyen módon mégiscsak rendszeres fájások.

baby_chameleon_a_noi_principiumrol_elso_resz_baba_mama_baby_chameleon_logo.png

Ilyen lenne a jósló fájás?

Úgy képzeltük el, hogy erősebb lesz. Illetve az egészet úgy képzeltük, hogy olyan lesz, mint a filmekben: elfolyik a magzatvíz, és gyorsan, szirénázó űrrepülővel, minden piroson áthajtva, elnököknek kijáró rendőri kíséret mellett fogunk megérkezni a már jó előre a fogadásunkra felkészített „kilenc-Michelin-csillagosnak” is beillő „kórház-butikhotel-be”. (Igen, volt képzavar rendesen.)

E helyett pedig, a fentieknek megfelelően voltak fájások. Magzatvíz a helyén. A párom szíve is a helyén. Ez alatt azt kell érteni, hogy a terhes oktatáskor a kórházi szülésznők azt mondták, hogy amíg nincsenek ötperces fájások, addig ne jöjjenek be a vajúdó kismamák, mert nincs értelme. Ezt szigorúan tartani is szerette volna. Így hát kicsit ledőltünk, elkezdtünk filmet nézni. (Elég jó kis film volt: egy-két momentumot azóta is szívesen emlegetünk belőle.) Na de visszatérve a fájásokra: kicsi asszonykám a vége felé már eléggé csendben volt. Mivel közben is mérte a köridőt (női hősiesség!), megmutatta, hogy kicsit még gyakoribbak lettek a fájások. De még mindig nem ötpercesek. Mi legyen?
Azt vetette fel, hogy menjünk el sétálni egy kicsit, mivel a séta, a mozgás –amennyiben ez tényleg vajúdás-, felgyorsítja a folyamatot. Mondtam, hogy oké, de mi lenne, ha inkább a szintén a folyamat esetleges felgyorsítására használt meleg vizes fürdést választanánk? Így két legyet is üthetnénk egy csapásra. Tekintve, hogy ha ez tényleg vajúdás, ha ebből tényleg szülés lesz, akkor ki tudja, a kórházban hogyan és mikor lesz lehetősége hajat is mosni (női hősiesség!)? Így is lett.

Csakhogy a praktikáknak van egy olyan érdekes tulajdonsága, hogy némelyik működik is. Így hát a meleg víz hatására a kádban tényleg gyakoribbá, erősebbé és hosszabbá váltak a fájdalmak. Mindezt a továbbra is folyamatosan használatban lévő köridő mérés is jól dokumentálta. Így hát, mire a kismama kiszállt a kádból, majdnem biztossá vált, hogy ez az, aminek látszik. De még mindig nem voltak meg az öt perces fájások! Így telt el még egy óra.

Ilyenkor a megfontolt férfiember, a „már-már apa” nem igazán tud mit csinálni, azon kívül, hogy magára erőltetett nyugalmat sugároz:

- Édesem, én még megírom ezt az e-mailt (szabadon behelyettesíthető: még lejátszom ezt a pályát, befejezem ezt a filmet, elolvasom ezt a fejezetet, stb.) De ha bármi van, ha úgy érzed, hogy menni kell: szólj! Azonnal hívjuk a taxit.

Aztán, nagyjából egy óra múlva –közben szemmel láthatóan is erősödtek a fájások, amiről, ha fél szemmel nem figyelem a feleségem, nem is tudtam volna (női hősiesség!), olyan méltósággal viselte – halk, de határozott hangon csak ennyi mondott:

- Kicsi, most már öt percesek!

Átfutott rajtam hideg s meleg, és mint akit rugó lőtt ki a székből, ugrottam bele a farmeromba. (Ennyit a higgadtságról.) Egyik kezemmel az övemmel babráltam, a másikkal a taxit tárcsáztam. Körülbelül 10-15 percet mondtak. Soknak tűnt elsőre, ezért egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hívok másik társaságot is. De ugyanilyen gyorsan elemezve is a helyzetet, rájöttem: nekünk is kell nagyjából ennyi idő, mire minden együtt lesz. Szóval megköszöntem, mi pedig rohamléptekkel elkezdtünk készülődni.

Bár a poggyász már egy ideje kész volt, mégis, hirtelen annyi minden merült fel, ami még „kellhet”, hogy végül azzal is jelentős idő ment el, hogy rábeszéljük magunkat, hogy mégsem kell más. És persze a hajmosás utáni hajszárítást is még be kellett fejezni. Közben megcsördült a telefonom: itt a taxi. Tizenegy perc telt el mindössze. Szombat este elfogadható szintidő.

A taxis nem volt egy kapkodó idegfűrész. Oké, tudom, hogy ha gyorsít-lassít majd megint gyorsít-lassít, azzal jobban nem haladunk. Sőt, még hányingerünk is lesz. Viszont amikor az előttünk szó szerint harminckettővel tötymörgő, a zöldnél gyökkettővel kilövő hétvégi vezető már másodjára kezdett szalszázni az idegeimen, no akkor kitört belőlem egy hosszú összetett mondat, mindenféle cifra káromkodással vegyítve. Szerencsére az ilyen átkozódásoknak azonban nemigen van foganatja. A taxis pedig sztoikus nyugalommal csak ennyit kérdezett:

- Első baba?

- Azbazdmeg! –gondoltam. – Igen. Ennyire látszik? – kérdeztem.

Utólag átgondolva relatíve gyorsan megérkeztünk, még ha a valóság messze el is maradt a fentiekben említett szirénázó űrrepülő érzettől. A kórházba érkezve már pontosan tudtuk, hogy hova kell mennünk, köszönhetően a már sokszor megjárt útvonalnak. És annak is, hogy amikor közvetlenül a taxi rendelését követően felhívtam a szülőszobát, hogy „helyzet van”, még egyszer elmondták. Csak, hogy biztosan el ne rontsuk.

Érkezésünket követően jött a ctg vizsgálat, ellenőrizendő a baba szívhangját és az ezzel párhuzamosan futó méhösszehúzódásokat. Tekintve, hogy egy másik hölgy is épp rá volt kötve a készülékre (nota bene: este hét óra körül járunk), ki kellett menni a folyosóra. Hosszú háromnegyed óra következett. Annyira, hogy már egy-egy nyíló ajtón való bekukucskálástól is információkat reméltem. De semmi. Hangos nevetésen kívül semmi. Mármint a feleségem nevetett. - Na! – mondom. - Remek! Mehetünk haza. Utalva arra, hogy a nem régen még fájásoktól szenvedő „életempárjának” nevetése nem igazán hangzott úgy, mint aki mindjárt szülni készülne.

Majd nyílt az ajtó, és kijött, az alábbiakkal: rendszertelenek a fájások. A tágulás alig egy ujjnyi. A baba meg teljesen nyugodt. Egyértelműen vajúdik, de ezek még nem igazán jósló fájások. Sokkal inkább –most figyelj:

kínzó fájások (női hősiesség!).

 

Folytatása következik!

 A második részt ITT olvashatod el.

 

Forrás: babychameleon.hu

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://babychameleon.blog.hu/api/trackback/id/tr7112303777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dora Dora 2017.03.10. 09:38:30

Csodás írás!!! Nagyon jó és érdekes olvasni, hogy egy férfi miként látja az ilyen eseményeket. Amióta blogot is olvasok, úgy gondolom, hogy némelyik sokkal színvonalasabb, mint a hivatásosok által írt cikkek. Ez is közéjük tartozik :)

Baby Chameleon 2017.03.10. 09:44:14

@Dora Dora: Kedves Dóra! El nem tudod képzelni, hogy mennyire motiváló a kommented! :) Nagyon szépen köszönjük! <3

Dora Dora 2017.03.10. 09:50:15

@Baby Chameleon: Akkor ennek nagyon örülök!! A motiváció a legfontosabb, anélkül jó dolgok sem születnek :) Örömmel írok jót arról, ami tetszik!
süti beállítások módosítása